Kollégiumunk névadója, Gulyás Pál az egyik leginkább debreceni költő, aki szülővárosához mindvégig erősen kötődött, ám életében nem kapta meg hőn szeretett szűkebb pátriájától “megszenvedett ragaszkodásának” méltó jutalmát. Több évtized elmúltával is csak apró lépésekkel araszolva haladhatott az a folyamat, melynek eredményeként ma már a cívisvárosban nem csupán az irodalommal és az írással – olvasással hivatásszerűen foglalkozó emberek, hanem az átlagos debreceni polgárok is egyre többször találkozhatnak Gulyás Pál nevével. Költőnkről előbb a megyei építőipari vállalat könyvtárát, majd 1984. márciusától egy kollégiumot is elneveztek.

A 90-es évek példaértékű elhatározása volt, amikor a Csokonai Színház lokálpatrióta szellemiségű vezetése a bérletházak meghirdetésekor, ezek névadói gyanánt olyanművészeket választott, akik a maguk területén sokat tettek a város kultúrájának szolgálatában. A leginkább frekventált premierbérletet éppen Gulyás Pálról nevezték el, helyreállítva ezzel az utókor addigi mulasztásait Debrecen költő fiával szemben.

Gulyás Pál 1899. október 27-én született Debrecenben. Apja Gulyás István, aki tiszadobi parasztgyerekből lett a Református Kollégium professzora, anyja Both Zsuzsanna, aki pedig sárospataki polgárcsaládból származott. Gulyás Pál törékeny termetét, érzékeny idegrendszerét anyjától örökölte, s családtagjai szerint anyai nagyanyjánál megtalálható volt némi költői hajlam, ami később unokájában teljesedett ki. Apja igen kemény ember volt, a fiú és az apa kapcsolatára a szigor és a félelemmel vegyes rajongás volt a jellemző.

Iskoláit – rövid megszakítással – Debrecenben végezte. Gimnáziumi éveiben ő is a Református Kollégium diákja volt, 1918-ban érettségizett. Az egyetemen előbb jogot tanult, majd irodalmi hajlamai a bölcsészet felé vonzották. Pályáját romantikus lázadóként kezdte. Az a fiatalos lázongása, melynek első célpontja apja konzervatív, puritán, kálvinista szemlélete volt, utóbb a megmerevedett társadalmi konvenciók ellen fordult. Meglegyintette őt a Tanácsköztársaság forradalmi légköre, rajongó versben köszöntötte a változásokat. Vöröskatonának is jelentkezett, ám gyönge testalkata miatt nem találták alkalmasnak. A fiatal Gulyás költészete lassan bontakozott ki, jó ideig csupán közvetlen környezete, családja és baráti köre figyeli írásait. 1924-ben magyar-német szakos tanári diplomát, egy évre rá pedig bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1924-ben feleségül vette Farkas Rozáliát, akit verseiben „Rozónak” nevez, s személyében hű társra és múzsára talált. 1923-tól több vidéki iskolában is tanított, míg végül 1926-ban a debreceni Iparos-tanonciskola tanára lett, ahol haláláig megtartotta állását. (A Burgundia utcán álló, ma Beregszászi Pál nevét viselő szakközépiskola épületében, mindjárt a bejárat mellett, emléktábla őrzi nevét és emlékét.)

Korai költészetét a romantikus pátosz, a valóságtól távoli sejtelmek és pesszimista látomások jellemzik. Ekkortájt az emberen túli fogalmak érdeklik: Természet, Isten, Halál, Végtelenség, Univerzum. A hétköznap élményeinek visszaadása helyett elmerül a mítoszokban, ott keresi azt az ősi, tiszta forrást, amitől a modern-kor szellemisége szerinte elszakadt. A nép számára olcsó giccs és álműveltség jutott, a felsőbb rétegek pedig gyökér nélküli, belterjes és sznob kultúrát neveltek ki maguknak. Első verseskötete 1923-ban lát napvilágot. Ezt sógorával, Juhász Gézával közösen jelentetik meg, Testvér gályák címmel.

1928-ban adja ki első önálló könyvét, Misztikus Ünnepi Asztal címmel. Ez évben érkezik el számára az első siker és elismerés a Napkelet c. folyóirat pályadíjának formájában. Innen datálódik ismeretsége és élethosszig tartó barátsága Németh Lászlóval, aki pályázatának egyik bírálójaként, értő módon mutatott rá Gulyás lírájának értékeire. Kapcsolatuk sokrétűsége nyomon követhető kettejük néhány éve kiadott levelezésében.

Szülővárosában elsőrendű jelentőséggel bírt irodalomszervezői munkássága. Az Ady Társaság alapítóinak egyike volt, majd ennek irodalmi osztályát vezette, végül a Társaság ügyvezető elnöke lett. Fontos része volt sógorával, Juhász Gézával abban, hogy a népi írók jószerével második otthonra találtak Debrecenben. 1934-ben egyik szerkesztője és elindítója volt a Válasz c. irodalmi folyóiratnak, mely egyaránt szemben állt a kor hivatalos irodalmával és a Babits és környezete szerkesztette, leszálló ágban lévő Nyugat c. folyóirattal. Ebben az esztendőben Tékozló címmel kerül piacra harmadik verseskötete. Ez a könyv a hat évvel korábbi művekhez képest szemléletváltozást jelzett. Az elvont fogalmak és absztrakciók világából visszatér a hétköznap élményeihez, a családhoz, a környezetéhez. A természetnek hódol ekkori verseinek jelentős részében; a fák és virágok, a vegetáció dicséretét zengi. Versbe foglalja tanítványait, az álmos és rongyos inasgyerekeket, együttérzéssel szól a szegényekről, az elesettekről, ám maró gúnnyal és válogatás nélkül állítja pellengérre a kisváros arra érdemes figuráit. Célpontja az önelégült tespedés és a szellemi tunyaság, a főváros majmolása és bármi, ami hamis vagy hazug. Saját magát sem kímélte, festett néhány gunyoros önarcképet is.

Gulyás Pált a múlt elfeledett tanítása, az ősi kultúrák mitologikus világmagyarázata foglalkoztatta. Így került kapcsolatba előbb a finnek népi eposzával, a Kalevalával és tanulmányozta Homérosz műveit. Ezen kívül megismerkedett még izlandi és ónémet eposzokkal és fordított román népballadákat is. Távlati célja az volt, hogy választ találjon a magyar kultúra végső kérdéseire. Következtetése, hogy nincs minőségi különbség a kis és a nagy nemzetek között, mivel a kis nemzetek kultúrájuk révén egyenrangúakká válhatnak a nagyokkal. Éppen ez fennmaradásuk egyetlen módja. A fasizmus térhódításának idején, a háborúba készülődő Európában sors- és lelki testvériséget hangoztat a kis népek között, melyeknek övezete a finn tavaktól a görög szigetekig terjed.

Az Ady Társaság ügyvezető elnökeként egy harmadik utas, széles körű szellemi egységfrontot próbál létrehozni. Műhelyszervező tevékenységében olyan társak támogatták, mint Németh László és Kerényi Károly, akik egy – egy hazai eszmei áramlat szószólóiként a sztálinizmussal és a hitlerizmussal szemben egyfajta azonosságtudat lehetőségét hangoztatták.

Gulyás költészete kezdettől tele van szorongásokkal, balsejtelmekkel. A sorssal való állandó szembenézés, létünk korlátainak felismerése félelmet kelt bárkiben. Számára ezzel együtt a versírás, az alkotás az élet igenlését jelenti. Költeményeiben kulcsszóként köszön egyre vissza a vér, az omló, kiömlő vér. Nála a vér az élet, az ártatlanság, az áldozat jelképe, egyben az erőszak, az öldöklés, a háború fenyegetését is jelenti. Számos versében nagy határozottsággal lép fel a háború ellen, s ostorozza a politikusokat, akik a pusztulás szélére sodorják a világot.

Tudatosan vállalja debreceniségét, bár szenved az elzártságtól. Vágyódik az elismerés után, amit pályatársai a fővárosban vélnek megtalálni, ám nem tud elszakadni a vidéki életformától, igényli a nyugalmat, amit leginkább a Bocskai-kerti nyaralójában talál meg. Igyekezett felkutatni Debrecen ősibb, igazibb arcát és szellemét. Ezt kívánta megmutatni és új fénybe emelni. A város régi nagyjai, reformátorok, tudós professzorok és irodalmárok műveiben és egyéniségében csodálattal töltötte el, hogy egyesíteni tudták a népiséget a tudományossággal. Városához ellentétes érzelmek kapcsolják.

Szeretet és féltés, harag és gúnyolódás váltják egymást Debrecenről szóló verseiben. Az itt kiépített otthonából és szellemi magaslatról nyilvánított véleményt kora irodalmi és szellemi életének minden fontos jelenségéről. Sem igazát, sem hibáit illetően nem kapott érdemi visszajelzést. Sokat szenvedett az őt körülvevő közöny miatt, de mégsem szegte kedvét a sikertelenség, kitartóan rótta tovább sorait, versekben, esszékben, tanulmányokban. Élete vége felé, 1943-ban jelent meg válogatott verseink gyűjteménye, Az Alföld csendjében címmel. 1944 tavaszán megkésve kapja meg az őt már jó ideje megillető Baumgarten-díjat, amely akkoriban a legjelentősebb irodalmi elismerés volt. Ennek alig örülhetett már, hisz két év óta súlyosbodó vérzékenysége 1944. május 13-án pontot tett életére és irodalmi munkásságára.

A németek által megszállt ország akkori légkörében Debrecen vezetői úgy döntöttek, hogy Gulyás Pált nem illeti meg a díszsírhely. A köztemető fái alatt nyugszik a költő, akinek temetése szűk körben zajlott. A családtagok és közeli barátok mellett a helyi értelmiség néhány tagja állta körül a sírt, szomorúan, borús hangulatban.

Tóth Endre portrékötetében áll az a négysoros vers, mely a költő utolsó műve, egyben hattyúdala is:

Hadd haljak meg úgy, hogy megleltem
hadd haljak meg úgy, hogy átöleltem
a messze szálló szép eget,
mit utolérni nem lehet..
Debrecen, 1997. október

Összeállította: Barabás Attila

Forrásmunkák

  • Lisztóczki László (1993) Gulyás Pál: Nyugaton át kelet felé. Kráter Műhely Egyesület, Budapest.
  • Tóth Endre (1986) Kortársaink, barátaink. Debrecen Megyei Városi Tanács, Debrecen.
  • Parancs János (1983) Gulyás Pál: A viharzó diófa. Magvető Könyvkiadó, Budapest.
  • Sebők Vilma (1983) Gulyás Pál 1899 -1944, A “Gulyás Pál” megyei vers- és prózamondó verseny segédlete.
  • HB Megyei Tanács VB Megyei Könyvtár, Debrecen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük